Új Győri Antológia!

A kötet bemutatója 2012. november 10-én 10 órakor lesz a XII. Győri Könyvszalonon, a Kisfaludy Teremben.

Ezúton szeretettel meghívom minden kedves olvasómat!

Az oldalon már megjelent Egy pillangó könnyei és néhány rövidebb írásom olvashatjátok benne, kedves szerzőtársaim más írásaival együtt.

Az eseményről a későbbiekben részletesen beszámolok.

Az én mesém is benne van...

Válogatás a 2012. évi Mesefesztivál pályázatára beérkezett mesékből és rajzokból

 

Ma hozta a postás

Örömteli hírek

Most nem történetet írok, helyette két linket osztok meg veletek ebben a bejegyzésben.

Időrendben:

Megjelent egy cikkem a győriszalon.hu-n Harcsás Juditról Embermesélő címmel.

Nyilvánosságra került az Új Padlástér novellapályázat végeredménye.

 

Csókpárbaj a S.T.É.G.-en

A S.T.É.G. 15. feladatára készült ez a kis szösszenet és sikerült megszereznem vele a "Kihívás Csillaga" címet.

Emlékeztek még a Sárkányvadászokra? Talán jel, hogy folytatom kellene a történetet? 

Csata után...

Lirna sikolyára ébredtem, a fejem kóválygott, minden tagom sajgott. A hirtelen mozdulatra a mellembe maró fájdalom döbbentett rá, hogy odakinn csata folyik.

– Kelj fel, Delpo!– biztattam magam. –  A lánynak szüksége van rád.

Ülőhelyzetbe tornáztam magam, hátamat a pince falának támasztottam, így felfelé bámulva mindent láttam. A sikoly nem nekem szólt, hanem a cimborámnak, Tyrnek, aki néhány pillanattal korábban léphetett be a helyiségbe. Kicsit támolygott, reméltem, hogy csak a fáradtságtól és nem egy súlyos sebesülés okozta vérveszteségtől. Lirna rávetette magát, kis híján a földre döntötte daliás harcostársamat, aki egy pillanatra meg is tántorodott. Futó pillantást küldött felém, talán mosolygott is afeletti örömében, hogy életben lát, ám a továbbiakban inkább a rátapadó leányzóval foglalkozott. Átölelte karcsú derekát, Lirna pedig a nyakára fonta hosszú karjait, aztán mindketten hátráltak néhány lépést, és egy végtelennek tűnő pillanatig vizsgálgatták egymást. A szemük csillogott, Lirnáé talán az örömkönnyektől, hogy Tyr túlélte az ostromot. 

A heves fogadtatás után bevallom nem erre számítottam. Lassan tudatosult bennem, ezek még magunknak sem vallották be, nemhogy egymásnak, ami számomra már elég régóta nyilvánvaló volt. A fonák helyzetnek köszönhetően az én rettenthetetlen barátom olyan félve nyúlt a kis bögyös arca felé, mintha attól félne, összetöri. Tyr keze és az arca is zöld foltos volt sárkányok vérétől, de Lirna nem vett róla tudomást. Valamiért ő is csak simogatta az imént letámadott férfit, a homlokát, az orrát, az ajkait, mintha tapintással akarná meggyőzni magát, hogy tényleg ő az, és nem a szelleme tért vissza, miközben a teste holtan fekszik valahol a várfal tövében. Tyr sem tűnt sokkal magabiztosabbnak.  Esküszöm, mindketten úgy fürkészték a másikat, mint aki káprázatot lát. 

Tyr végre közelebb hajolt a lányhoz, a száját finoman a felsőajkához érintette, mintha nem is megcsókolni akarná, hanem elfújni. Lirna ajkai szétnyíltak, és egy kicsit felfelé fordította az arcát. Gondolom azért, hogy ráébressze Tyrt, egy ilyen tapasztalt harcosnak illene pontosabban célozni. Ám ő továbbra is csak körözött a cél körül, apró csókocskákkal körbe fújkálta Lirna ajkait. Valami szajhától tanulhatta, mert a látszat ellenére ügyes próbálkozás volt, a leányzó ugyanis lehunyta a szemét, és telt keble egyre gyorsabban emelkedett-süllyedt. Hosszú ujjait Tyr tarkójára csúsztatta, a haját borzolgatta, mire szerencsétlen barátom szaggatottan felsóhajtott. Mindig is tudtam, hogy Lirna nem elveszett kis nő, most be is bizonyította azzal, ahogy ajkait Tyr szájára tapasztotta. Ezzel elérte, hogy ő legyen a kapitány, átvette az irányítást, és a cimborám hagyta! Lirna a nemrég szerzett forradást simogatta Tyr arcán, kóstolgatta az ajkait, és ő megadta magát. Akkor már tudtam, a lány közénk tartozik, Tyr nem dönt többé nélküle! Óh, az istenekre! 

Tyr végre magára talált, még épp időben, hogy a becsületét megmentse. Már nem félt, hogy összetöri Lirnát. Magához ölelte, úgy csókolta, ahogy illik! Már egyikük sem tétovázott, harcoshoz méltón viselkedtek, habozás nélkül viszonozták a támadást, közben elég rendesen kapkodták a levegőt. Felváltva csaptak le egymás ajkára, tapasztaltan forgatták a nyelvüket, bátran egymásba téptek a fogaikkal. Tyr belemarkolt Lirna formás hátsójába, és magához húzta, nehogy megfutamodjon. Mivel takarásban volt, nem láthattam, hogy  a lány mit művel a kezével, de Tyr rekedt sóhajai kétséget sem hagytak afelől, csókolni pompásan tud.

Éreztem, eljött a pillanat, mikor már nem fojthatom vissza kikívánkozó köhögésem…

Kép: Dragon Age 2

Idegen a faluban

Fotó: Száva István

– Lovasok tartanak felénk, Solt bátyám, de igencsak furcsa a ruházatuk! – a fiatal Vid lélekszakadva rohant a háza előtt békésen pipázgató nagybátyjához.

A szürkülő hajú, halántéka mellett két apró fonatot viselő, magas férfi felállt a lócáról, és a fiú nyomába szegődött. A saját szemével akarta látni, valóban veszély leselkedik-e rájuk, és be kell zárniuk a falu gyékénykerítésének kapuját. Vid hadarva számolt be a látottakról:

– Mellvértet viselnek, nincs íjuk, hatalmas kardjuk van szablya helyett, de olyan békésen poroszkálnak, mintha csak otthon lennének.

– Béla lesz – mosolygott Solt.

Unokaöccse tágra nyílt szemmel nézett rá.

– Mikor a fiamnál jártam Géza urunk szállásán, láttam az új századokat. A fejedelem úr bajor mintára megújítja a sereget. Béla nagyon vágyott bekerülni közéjük… – Solt pödört egyet hosszú, szürke bajuszán, majd büszkén hozzátette:  – Úgy tűnik, végre sikerült neki!

A karámokhoz érve parancsoló hangon kiáltott:

– Ajtony, Gyenes, Botond! Lóra! 

Solt szállásfő szava szent volt. A karám őrzésével megbízottak habozás nélkül teljesítették a parancsát. Solt egy intéssel elküldte Videt, hogy nyergeljen lovat neki is.

A két csapat egyre közelebb ért egymáshoz. Az idegenek fényes mellvértje csillogott a kora délutáni napfényben. Nyolcan voltak, a lovak épp kétszer annyian. A vezetékállatok a lovasok fegyvereit és békeidőben felesleges, a nyári melegben pedig különösen kényelmetlen páncélzat többi részét szállították.

Az egyik vitéz, vezetéklovát legközelebbi társára bízva előreugratott, és a szárat csak egy kézzel tartva, hevesen integetve vágtázott.

– Apámuram, apámuram! – kurjongatott már messziről. Az üdvözlésükre érkezők elé érve, leugrott a földre, fél térdre ereszkedett. Solt visszafogta a hátasát, leszállt ő is a nyeregből, kezét egy pillanatra a fia fejére simította, majd felhúzta és magához ölelte.

– Te szökevény, te! – kiáltotta, nem is rejtve könnyeit. – Kiket hoztál magaddal? – kérdezte, amikor már gyalogosan a vendégek felé tartottak.

– A századosom, Szabolcs Megyer törzsbeli, akár fejedelem urunk! – mutatott Béla a csapat élén érkező lovasra.

Neve hallatán a magas, világosbarna hajú vitéz leugrott a nyeregből, és tisztelettel fejet hajtott Solt előtt.

– Uram!

– Szabolcs vitéz! – Solt a fiatalember felé nyújtotta a kezét, mire az megfogta az idős férfi karját, és akár vérszerződésnél, csukló felett megszorította.

– Vid a ruháitok láttán azt hitte, idegenek vagyok, de a mozdulat és a neved azt mutatja, magyar vagy!

Szabolcs arcán zavart mosoly futott át.

– Anyám bajor származású, de apám, Acsád fia, a fejedelem törzséből származik – mondta szinte védekezve.

Béla átölelte a vállát.

– Ennek köszönheti, hogy szót ért mindenkivel, beszéli az ő nyelvüket, a miénket. Keresztény is, vitéz is.

– Hallgass, Béla! – mordult rá az ifjú.

– Látom, még mindig nem tanultad meg tartani a szád – Solt a fejét ingatva nézte a fiát, de az csak vigyorgott, vastag, húsos ajkai közül kivillantak fehér fogai.

– Gyertek, térjünk haza! – intett a szállásfő széles mozdulattal, a faluba invitálva ezzel a csapat többi tagját is.

 Solt büszkén mutatta be lányát és feleségét Szabolcs vitéznek, aki bizony rajta felejtette szemét a karcsú termetű, barnaszemű lányon. 

– Nem hittem el Bélának, hogy a húga a legszebb lány a környéken, hibáztam – tette hozzá mosolyogva.

Gyöngy az illendőnél jóval később sütötte le a szemét. Solt a vendég mellé lépett, könnyedén a karjára tette kezét.

– Végigvezetlek az otthonunkon. – Barátságos hangja a vendégnek szólt, szigorú tekintete helytelenül viselkedő lányának. – A faluban a családomon kívül néhány Megyer törzsbeli család él – magyarázta, ahogy elhaladtak a szabad ég alatt felállított hosszú asztal mellett. – A gyerekeink együtt nőttek fel, miután Géza úr parancsára ideköltöztek. Béla mellett Vászoly öcsém fia is a városában katonáskodik, a fejedelem hívására.

– Ismerem őt, Örs a neve – bólintott Szabolcs.

Béla eközben egy apró termetű, kerek arcú, bogárszemű leányzóhoz siklott, aki egy idősebb asszonnyal irányította a szolgákat.

– Egészen olyan vagy, Nyuszt, mint a nagyságos fejedelemasszony! Parancsolgatsz, rendet tartasz!

– Még szép! Az én uram rám bízhatja majd a házát, ha mennie kell! – vágott vissza a lány.

– Ráadásul olyan szép is vagy, mint ő! – kacsintott Béla.

Nyuszt zavartan elpirult. 

Amikor Solt behívta Szabolcsot a házba, Béla összevont szemöldökkel nézett utánuk, s a lányt magára hagyva, gyorsan követte őket. Odabent a szállásfő leakasztotta a falról az íját és Szabolcsnak adta. A fiatalember tisztelettel vette át a faragott csontmarkolatú, két szárán szarulemezzel megerősített fegyvert.

– Na, értesz hozzá? – kérdezte a szállásfő számonkérő hangsúllyal, kissé kötekedve. Béla karba font kézzel állt a falnál, s értetlenkedő arccal figyelte az apját.

– Nagyapám gondoskodott róla, hogy megtanuljam. – Szabolcs arcán révedező mosoly futott át.

– Akkor húrozd fel! – Solt átadta az ideget is, amit a tegezében tartott a kovácsolt vashegyű nyilak között.

Szabolcs fél térdre ereszkedett, s az íjat a térdhajlatába szorítva, könnyedén felajzott állapotba hozta. Béla megkönnyebbülést vélt felfedezni apja arcán.

Hirtelen felnézett. Az ajtónyílásában két lányfejet pillantott meg. Amint Gyöngy és Nyuszt rájött, hogy észrevették őket, gyorsan visszahúzódtak. Béla kifelé indult.

A két lány, mintha mi sem történt volna, a hosszú asztal mellett szorgoskodott.

– Láttalak benneteket! – kiáltott rájuk Béla.

A lányok felé fordultak.

– Hol láttál bennünket? – kérdezte Nyuszt, csípőre vágva a kezét.

Béla vigyorgott.

– Csak látni akartam, apánk, miként bánik a vendéggel – védekezett Gyöngy.

– Apánk minden vendéget tisztességgel fogad – intette Béla. – Úgy véled, Szabolcsnak megkülönböztető bánásmód jár?

Gyöngy felelni nem tudott, pirulása azonban többet mondott minden szónál. Béla elmosolyodott.

A fáklyák és tábortüzek vörösarany fényében forogtak, pörögtek a táncosok. Ragyogott a lányok szeme, a színes szalagok, akár a pillangók, ide-odareppentek a hajfonatokban. Időnként felharsant egy-egy vidám kurjantás, füttyszó. Brokát kaftánok, hímzett felső ingek színes kavalkádja keveredett a szolganép egyszerű ruháival. Ha a munkáját tisztességgel elvégezte, Solt senkitől sem tagadta meg a pihenés és a mulatság gondtalan pillanatait.

Nyusztot Béla vitte táncba, Béla húgát pedig Szabolcs forgatta a tárogató és lant hangjaira.

Gyöngy fülében kis ezüstfüggők csillogtak, ezekkel megegyező formájú veretek díszítették magasnyakú ingének gallérját és a pártája homlokrészét is. Nem hiányoztak a veretek a derekát körülölelő övről és a csizmájáról sem, melybe buggyos nadrágja szárát tűrte.

Szabolcs is magyar ruhát viselt, térdig érő zöld brokát kaftánt, színben hozzáillő nadrággal. Veretes övén ezüstlemezes tarsoly függött akár a többi férfién, tűzszerszámokat, fenőkövet tartott benne. 

A táncolóktól távol egy fa alatt fiatal férfiak üldögéltek. Néhányan nem örültek, hogy a szállásfő lánya szinte az egész estét a bajor vendéggel tölti.

– Mit képzel ez? Idetolja a bajor képét, és elszédíti az ember kedvesét! – morogta a mokány, kerekképű, sötétszemű Gyenes.

Botond boros kupát nyomott a kezébe.

– Hallgass! Csak pár napot marad itt és megy tovább! Minek keresed a bajt?

– A választottammal táncol! – dühöngött a legény egyre vörösödő arccal.

– Békén hagyhatnád végre Gyöngyöt, Gyenes! Nem kellesz neki! Ha sokat jársz utána, még Soltot vagy Bélát is magadra haragítod – szólt közbe Ajtony, a fejét ingatva. – Ez a bajor maga is nagyon veszélyes, nem kell felesleges ellentéteket szítani! Várj, míg eljön a cselekvés ideje!

Gyenes féltékenyen figyelte, ahogy Gyöngy és Szabolcs kiválik a táncosok közül. A lány csillogó szemmel nézett fel a vitézre:

– A bátyám azt mondja, nagyon különleges a lovad, Szabolcs úr.

– Nemrégiben megsebesültem, de az égiek vigyáztak rám, nem fordultam le a nyeregből, és a lovacskám visszavitt a szállásra.

– Csodálatos állat lehet.

– A húgom rögtön magának szerette volna, ahogy megpillantotta.

– A húgod?

– Igen, a legkisebb húgom menyegzőjéről tartunk vissza a fejedelem udvarába – mosolygott Szabolcs.

Ahogy sétálgattak, lassan kikerültek a tüzek adta meleg fényből, bele a langyos éjszaka sötét homályába.

– Csillag igazi jó barát – mondta a legény, s hosszú, erős karja a gömbölyű, feszes vállakra siklott.

Gyöngy mozdulatlanná dermedt, majd bátortalanul felnézett. Szabolcs hozzáhajolt, ajkuk egy pillanatra összeért. A lány szégyenkezve hátrált néhány lépést.

Hirtelen halk torokköszörülés hallatszott a sötétből. Gyöngy rémülten megperdült, Szabolcs vállát megfeszítve, kihúzta magát.

Egy közeli fűzfa árnyékában pipa parazsa villant. Solt szállásfő lépett elő, és egyetlen szó nélkül a lányának nyújtotta a kezét. Gyöngy mereven lehajtott fejjel szaladt hozzá.

Némán, egymásra sem pillantva tértek vissza a mulatozók közé. Szabolcs nem követte őket, a falut elhagyva a karámokhoz indult.

Reggelre kelve vették észre Szabolcs eltűnését. Hátrahagyott felszerelését átforgatva Béla megtudta, hogy az övén függő késen kívül más fegyvert nem vitt magával.

Solt sietette volna a kutatást, féltette a vitézt a környéken garázdálkodó kóborlóktól. A sehová sem tartozó, lopásból, fosztogatásból élő haramiák figyelmét könnyen felkelthette a díszes ruházatú, magányos lovas.

Béla a századukhoz tartozó hat vitézzel és a hozzájuk csatlakozó szállásbeli négy férfival Szabolcs keresésére indult. A páncélokat a faluban hagyták. A mocsaras folyóparton biztosabban haladtak a lovak a könnyű pusztai fegyverekkel felszerelt legényekkel, mint a nehéz bajor páncélzattal.

Szabolcs lovának nyomai a folyópartra vezettek.

– Szabolcs! – eresztette ki a hangját Béla.

– Százados úr! – kurjantotta el a magát egy másik legény.

– Menjünk, keressük! – adta Béla most már parancsba.

Hárman gyalogosan indultak le a vízhez, ketten a mocsár széle felé, mások a nádasba. Béla, a lovát kantárszáron vezetve a folyó mentén haladt végig.

Gyöngy a karámoknál téblábolt. Valami gyomorszorító, iszonyatos érzés késztette cselekvésre. Sok-sok idő eltelt, de Béla és társai nem jöttek. Végre egy magányos lovast vett észre. Lassan óvatosan lépkedett a paripa a karámok felé.

Gyöngy integetett, de a nyeregben ülő alak nem jelzett vissza, jobbra-balra dülöngélt a ló lépteinek ritmusára. Ahogy közelebb értek, a lány felismerte Szabolcsot.

A vitéz bal mellén sötétvörösben ázott a zöld kaftán. Lehunyt szemmel ült a lovon, s a kantárt két csuklója köré tekerte, mintha tudta volna, hogy nem lesz képes tartani. Csak a magas kápájú nyeregnek köszönhetően nem fordult le a földre.

A lányt megbénította az első ijedtség, de nem rémüldözött sokáig. Ahogy leoldozta a szárat a sebesült vitéz kezéről, bőrének érintésére melegség járt át, de a rettegés is nagyobb lett a szívében. Szabolcs egy röpke pillanatra mintha felnézett volna, révedező mosoly játszott az arcán.

Gyöngy nem tudhatta, neki szólt-e vagy a sebesülés láza teremtette kusza álomképnek, de reményt keltett benne. Lassan lépkedve, kantárszáron vezette vissza a lovat a faluba.

Láttukra összegyűltek az emberek, a férfiak leemelték Szabolcs vitézt a nyeregből, és a táltos jurtájában lefektették. Ozul otthona volt az utolsó szétszedhető, utaztatható szállás a faluban, a többiek már mind házakban laktak. Amint a sebesült vendég a táltos oltalma alá került, a bámészkodók eltűntek, a régi nyugalom látszólag visszatért a faluba.

Mikor apja és anyja elindult a saját teendői után, Gyöngy az első adandó alkalommal Ozulhoz sietett. A jurta előtt sétálgató bátyja láttán zavarba jött.

– Jaj, Gyöngy! – nyújtotta felé nagy barna kezét a fiatalember. – Micsoda szégyen! Veszélybe került a vendégünk! Kötelességem lett volna megóvni!

– Senki nem küldte, egyedül hagyta el a falut. Te nem vagy hibás semmiben! Én sokkal inkább! – Szép szeme könnyekkel telt meg. – Otthagytam vele a táncot, és megfutamodtam, mikor apánk észrevett.

– Gyöngy! – Béla a fejét ingatta.

– Meggyógyul? – szakadt ki a kérdés lányból.

– Mély a seb, és Ozul szerint sok vére elfolyt. Úgy véli, ha elég erős, megmarad, de várni kell.

– Te tudhatod…

– Erős legény, a legerősebb, akit ismerek – Béla átölelte a húga vállát. – Gyenes régóta jár utánad?

– Nem emlékszel? Gyerekkorunkban is folyton a nyomomban volt.

– Nincs kedvedre?

– Akkor sem volt, most sem lett. Nem ért a szóból. Szegény Bíbor meg sír utána…

– Bíbor?

Gyöngy halványan mosolyogva bólintott.

Ozul lépett ki a jurtából.

– Rendbe jön? – rohanta le kérdésével Béla a táltost.

– Nagyon küzd, veri a víz a rendesen – Ozul elhallgatott, és jelentőségteljes oldalpillantást vetett a jurta ajtaját szemlélő lányra.

– Menj anyánkhoz, Gyöngy! – intette Béla a húgát. – Nehogy szájára vegyen a falu!

A lány bólintott

– Ugye, ha… – esedezve nézett a bátyjára.

Béla bólintott.

– Amint magához tér, futok hozzád, de előtte elárulom neki, mennyire félted őt…

Gyöngy arca piros lett, mint a pipacs, megrázta a fejét, csak úgy repkedtek szalagos hajfonatai.

– Nem szeretnéd?

Bátyja kérdésére a lány ismét megrázta a fejét.

– Most szeretnéd, vagy nem szeretnéd?

– Persze, hogy szeretném! – hirtelen megperdült és elszaladt.

Ahogy a lány eltűnt, Béla arcáról lehervadt a mosoly.

– Beszélj, Ozul! – fordult a táltos felé elboruló tekintettel.

– Mennyire barátod neked ez a vitéz? – kérdezte az öregember.

– Ozul!  – vonta fel figyelmeztetően a szemöldökét Béla. – Nagy a baj?

– Gyere be!

A jurtában csak a szélesre hagyott füstnyílás alatt lobogó tűz pattogása és a lázas delíriumban szenvedő sebesült zihálása hallatszott. A táltos megszorította Béla karját.

– Ülj mellé és figyelj! Talán ismét újrakezdi, nagyon mélyen beleette magát a lelkébe. Már többször elmotyogta, míg bekötöztem, de neked is hallanod kell!

– Miről beszélsz, Ozul? – kérdezett vissza a fiatalember gyanakodva.

– Hallgasd a saját füleddel! Időnként töröld át hideg vízzel, én keverek neki egy gyógyfőzetet. Le kell vinni a lázát!

Ozul nemsokára egy agyagkorsóval tért vissza, amelyben folyadék gőzölgött. Térdre ereszkedett a bőrökön heverő sebesült mellett, a tarkója alá nyúlva megemelte a fejét, lassan, cseppenként töltötte szájába az italt, majd gyengéden fektette vissza, akár egy gyermeket. A maradék italt a tűzbe öntötte, s a korsót letéve fejhangú kántálásba kezdett. A varázsdal ütemére himbálta felsőtestét és rázta bőrszíjakon csüngő csontokkal teleaggatott botját Szabolcs felett.

– Mondott valamit? – kérdezte, még kábán a révülettől, miután a botot a tűzhely közelében a földbe szúrta.

Béla szó nélkül megrázta a fejét.

– Majd elmondja újra, ha akarja, hogy tudd – jelentette ki a táltos, magától értetődő egyszerűséggel.

Egy ideig csendben várakoztak. Szabolcs kusza szavakat motyogott, majd dobálni kezdte magát, és erősen zihálva, de érthetően kérdezte:

– Te? Mit akarsz a kopjával?!

Béla aggódva feltérdelt.

– Szorítsd le! – kiáltotta Ozul. A legény ráhasalt Szabolcs felsőtestére, két kézzel megragadva ép válla felőli karját, amivel hadonászni próbált.

– Falubeli tette? – kérdezte kissé kitekeredve. A táltos apró biccentéssel válaszolt, de már a sebesülttel törődött.

– A végén megöli magát, úgy vergődik! Kötözzük le, míg lemegy a láza, különben felszakad a seb!

Hajnalban Béla fáradt, nyúzott arccal kiballagott a jurtából.

– Kiderítem, ki tette! – mondta, s leült az ajtó mellett gubbasztó Ozul mellé.

– A nyavalyát! – mordult rá a táltos. – Ha rájön, hogy tudod, téged is megöl!  Hogy van?

– Nagyon csendes – sóhajtott Béla gondterhelt arccal.

Gyöngy hirtelen ébredt, a levegőt benntartva hallgatózott. Felismerte Béla hangját, a belső szobában az apjával suttogtak. Anyja is mondott valamit.

A lány a fal felé fordult, a füléig magára húzta a vastag dunnát. Míg az apja és a bátyja az ágya mellett elhaladva kiment a házból, lassan, óvatosan lélegzett, aztán a hátára fordulva tanácstalanul bámulta feje felett a gerendákat. Hirtelen felhajtotta a dunnát, kikelt az ágyból, az inge fölé kapta nagykendőjét, és mezítelen lábbal a férfiak után indult.

A hajnali hűvösségtől összerázkódott, megszaporázta a lépteit.

Ozul lakhelye előtt egy szekér állt, melyre néhány férfi egy takarókba burkolt testet fektetett. A lány halkan felsikoltott, és rohanni kezdett feléjük. Léptei neszére Béla, aki a szekér mellett állt megfordult, néhány hosszú lépéssel a húga mellett termett, és a karját elkapva magához vonta.

– Menj innen, Gyöngy!

– Mi történik itt? Szabolcs? – kérdezte a lány elfúló hangon.

– Gyöngy, az éjjel… Elviszem a szállásról. Ozul tisztító szertartást végez, a szellemek segítségét és bocsánatát kéri a vendégünket ért sérelem miatt.

Solt a közelben álldogált Ozullal. Gyöngy reszketve hallgatta apja szavait:

– Utánaviszem a lovát. Hej, Ozul, ha igazad lenne, és ez a táltosló megismerné a merénylőt! Megvihetném a hírt a fejedelemnek, aki ítélkezne, és azonnal lemosnánk a szégyent a falu népéről.

– Mindketten hallottuk Bélával a szavait, ismerte a tettest…

Solt keserű arccal bólogatott.

– Lassan készülődnöm kell nekem is, ló nélkül nem lesz temetés.

– Uram! – Az elé lépő Gyenes, kucsmáját levéve, alázatosan meghajtotta a fejét. – Veled mehetnék? – kérdezte, miután Solt intett, hogy beszéljen. – Megtiszteltetés lenne a fejedelem szállásán szolgálni. Ha a fiad szólna az érdekemben…

Solt elborult arccal nézett rá.

– Hagyj ezzel! Most Szabolcsot visszük – sziszegte, alig palástolva dühét.

– Várjunk! – kiáltotta Ozul, megvilágosult pillantással. – Meg kell találnunk, ki tette, különben a fejedelem haragja az egész falut sújtja! Csak holnap hajnalban indulj! Tegyünk egy próbát! Az a paripa valóban csodálatos jószág, még talán a támadót is felismeri. Segítségül hívom az Ősök szellemeit.

A táltos szavai szájról-szájra jártak a faluban. Egyetlen kivétellel mindenki abban reménykedett, hogy a tapasztalt öregnek sikerül megnyerni az égi erők támogatását.

Sötét árny lépett Szabolcs vitéz pej lova elé, késén megcsillant az őrlángok fénye. Egy pillanatig habozott, visszatette tokjába a fegyvert, megfogta a ló kötőfékét.

– Mit akarsz itt? – A rideg hang hallatán megperdült.

Solt szállásfő és Ozul a közelben szorosan egymás mellett álldogáló lovak közül lépett elő.

A férfi, ha nem gonosz úton jár, bizonyára észrevette volna az álcának összeterelt állatokat, így azonban csak megbabonázottan meredt a két idős emberre, azok hasonlóképpen rá.

– Nemcsak a lovat viszem a fejedelemhez, Ajtony! – sóhajtott Solt a fejét ingatva. – Hová tetted az eszed, fiam? Mit ártott neked ez a legény?

Ajtony felvetette a fejét.

– Egy idegen volt, hitszegő! Mit akart ez Árpád leszármazottaitól! Ráadásul Gyenes kedvesére is szemet vetett a vasas bajor!

– Szabolcs apja a Megyer törzs tagja, ahogy Géza fejedelem urunk! A fejedelem békére, szövetségre és nem ellenségeskedésre törekszik a körülöttünk élőkkel. Egész családjával felvette a keresztséget, miközben hagyja, hogy áldozzunk az ősök szellemeinek. Az ő bölcsességét mi nem érthetjük.  

– Te nem szólsz semmit, Ozul? – kérdezte Ajtony a táltost.

– Nekem nem ártanak a keresztények, rengeteg csillag van az égen, elfér azok között az ő istenük is!

Ajtony hátrakötözött kézzel ült a lovon, míg a szállásfő a családjától búcsúzott. Gyöngy sírva bújt apja széles mellkasára.

– Jaj, te, lány! – simogatta meg Solt a haját.

Gyöngy könnyes arccal nézett fel rá, öklét szétnyitva egy fehér szalagot tett apja kérges tenyerébe.

– Kérlek, vigyél virágot… és kösd ezt rá… – hangja elcsuklott.

– Te bolond lány, te! Remélem, mire visszatérek, újra nevetni látlak. Hiszen alig ismerted azt a legényt! – ingatta Solt a fejét.

Hetek teltek el, hogy Solt visszatért Géza fejedelem Duna-parti szállásáról, de szépséges lánya kedvetlen és szomorú maradt. Nyuszt mindent megtett, hogy visszavarázsolja barátnője régi jókedvét, de az ő erőfeszítései sem jártak sikerrel, csak néha sikerült mosolyt csalnia Gyöngy arcára.

– Kérlek, kísérj le a folyóhoz! – könyörgött, mialatt Gyöngy a virágokat rendezgette a házuk ablaka alatt. A lány csak a fejét rázta.

– Ki sem mozdultál a faluból, mióta Szabolcs vitézt szekérre rakták!

– Ne kínozz, Nyuszt!

– Gyöngy, a kedvemért!

A lány sóhajtott, felállt. Nyuszt elkapta a kezét, magával húzta.

– Hidd el, nekem sincs jobb kedvem, mint neked – sóhajtott a kapu felé sétálva. – Hiányzik a bátyád, Gyöngy! Korábban legalább beszélgettél velem, de most csak üldögélsz magadban, alig szólsz munka közben, nem is énekelsz. Senkinek nem panaszkodhatok, sírhatok…

Gyöngy felnézett.

– Kérlek, ne haragudj! Igazad van, Nyuszt! Nem is értem, hogy jutottam idáig!

– Szerelmes vagy, Gyöngy!

– Szerelmes?! Ne mondd ezt, mert megint sírnom kell!

– Akkor sírj, ha ahhoz van kedved, de én jobbat is tudok – mosolygott Nyuszt. – Menjünk le a folyóhoz, kérlek!

Gyöngy beletörődve bólintott. Egymás kezét hintáztatva sétáltak a poros úton. Nyuszt énekelt, s Gyöngy öntudatlanul csatlakozott hozzá. 

Váratlanul két lovas vágtatott ki szemből a fák közül. Nyuszt elhallgatott, ragyogó arccal feléjük intett.

– Nézd csak, Gyöngy! – huncut arccal meghúzta barátnője hajfonatát.

– Béla? – a lány boldogan nézte a feléjük vágtázó első lovast. Amikor a másik is felzárkózott társa mellé, fehér lett, mint a nyír kérge, és reszketni kezdett. Hang nélkül formálta ajka a kedves nevet: Szabolcs!

A lovasok már melléjük értek. Szabolcs oly’ hirtelen kapta fel maga elé Gyöngyöt, hogy a lányban a lélegzet is bennszorult. Bezzeg Nyuszt visított Béla karjában, ahogy illett.

– Engem meg hova viszel? Azt mondtad, csaljam ki Gyöngyöt! – méltatlankodott a lány, Béla vállát csapkodva.

– Hallgass, Nyuszt, vagy a folyóba doblak, esküszöm! – duruzsolta Béla a fülébe.

– De hát meghalt? Honnan hoztad vissza? Gonosz szellemekkel cimborálsz?

– Nem halt meg! Lázálmában elmondta, hogy falubeli támadta meg, de nem tudtuk volna bebizonyítani. Hazavittem Szabolcsot, és itt hagytuk a táltoslovacskát, hogy kiugrasszuk a nyulat a bokorból! – könnyedén átnyúlva megveregette barátja lovának nyakát.

– Vágtass, Szabolcs! Vidd a lányt, míg ez a boszorkány leköti a figyelmemet, és nem indulok a húgom után.

Szabolcs mosolyogva biccentett. Vágtatott a pej, és vitte a vitéz a keblére szorítva a lányt.

Napvitézek

Az első történeteim egyike:

 

Az öregember botját rázva rohant az ordítozó, dühödt kis csoport felé. A gyerekek szétszaladtak, csak egyikük maradt ott. A szőke fiúcska a földön feküdt, karjaival takarta az arcát. Az öreg lehajolt hozzá.
– Mas – gyengéden megérintette a vállát, a fiú lassan felnézett.
– Nagyapó – sóhajtotta.
Az öregember ölébe vette a vézna gyereket és bevitte a kunyhóba, lefektette a hevenyészett vacokra. Aztán felállt, megigazította bőrruháját, felvette díszes saruját, és elindult a főnökhöz.
A főnök kunyhója nagy volt és szép. Az öregembert azokra az épületekre emlékeztette, amiket fiatal harcos korában látott a városokban. A kunyhó előtt a főnök legidősebb fia ült, ma az őt tiszte volt fogadni a vendégeket.
– Mit akarsz? – kérdezte.
– Az unokám miatt jöttem, Ser.
Ser felállt, tépelődve nézte az öregembert.
– Megkérdezem Apámat, fogad-e.
Amikor a fiatalember eltűnt a kunyhóban, az öregember a gondolataiba merült.
Kecses paripák vágtattak a Végtelen Mezőkön, sörényüket vad szél cibálta, patáik dobogása felverte a rétek nyugodt csendjét...
– Bemehetsz – Ser hangjára összerezzent az öregember.
– Beszélj! – dörrent rá a főnök, amint belépett.
– Az unokám miatt jöttem... Kérlek, segíts, hogy megvédhessem!
– Soha semmit nem adták, mindig csak kértél, öreg. Ma újra eljöttél, pedig tudod, hogy a válaszom nem. Míg fiatal voltál, elhagytad a falut, jártad a magad útját, a fiad követte az álmaid, míg egy nap nem jött vissza többé. Hagyott maga után egy nyomorék gyereket...
– Mas csak sánta – szúrta közbe az öreg sértetten.
– Hol van az erőd? Hol a bátorságod? Miért engem kérsz, hogy védjem meg a gyermeket, vitéz?
– Mas gyenge, én pedig már öreg vagyok...
– Azt hitted, mindig magasabban leszel, mint a falu többi lakója, de az unokád nem lesz Napvitéz... Leáldozott a csillagod. Végre megtanulod, hol a helyed. Dolgoznotok kellene, de ti csak henyéltek, eltart benneteket a falu. Legyen elég ennyi! Tűnj el, öreg!
Éjszaka volt, az öregember a tűz mellett üldögélt a kunyhó előtt, Mas jelent meg a fényben, odabicegett az öreghez és lekuporodott mellé.
– Nagyapó, mesélj nekem a régi időkről! – kérte a gyerek halkan, ugyanúgy, ahogy évek óta mindig.
Az öregember megsimogatta a fiú fejét.
– Ma nem lehet, fiacskám. Menj szépen aludni! Holnap korán kelünk, és kimegyünk dolgozni a földre.
– Te nem mehetsz, Nagyapó! Te vitéz vagy!
– Hallgass! Én csak egy vén bolond vagyok...
– A múlt itt él velünk, minden nap látom a fegyvereid és Apám fegyvereit. Egy nap te is láthatod majd az én fegyvereim! Mert Napvitéz leszek én is! – A fiú már állt. Sápadt, csontos arca ijesztő  volt a tűz fényében. Szürke szemében kétségbeesett elszántság égett.
– Menj aludni! Feledd el az álmaid!
– Egyszer úgyis...
– Mars!
Az öregember nézte, ahogy a fiú eltűnik a kunyhóban, ráncos arcán lefutott két könnycsepp.

A paripák szélvészként vágtattak, aranypáncélos, vörös tollforgós vitézek ültek a hátukon.
A falu népe kinn tolongott a kapu előtt, hogy láthassa őket. Hiszen ők voltak a csodálatos Napvitézek! Minden kisfiú arról álmodik, hogy egyszer majd közéjük áll. Aztán mikor eljön az idő, csak nagyon kevesen indulnak el a Végtelen Mezők felé, és még kevesebben érik el néhány év múlva a Kék Hegyeket.
A lovasok nem vágtattak el szokott útvonalukon a Kék Hegyek irányába, a falu felé tartottak. Amikor a Napvitézek már csak néhány lóhossznyira voltak, a főnök a népe elé lépett.
A vitézek vezetője közvetlenül előtte állította meg fekete ménjét. A főnök alázatosan meghajolt. A Napvitéz leszállt a nyeregből, és levette a sisakját, szőke haján megcsillant a Nap fénye.
– Üdvözöllek, Ser – miközben karját ölelésre tárta, tett néhány lépést a főnök felé. Látszott, hogy ballábára erősen sántít...

Tánc a Szivárványon

 Ez a kis apróság a Terézanyu blog 2012-es pályázatára készült...

Egyensúlyozni, fennmaradni a Szivárványon, számomra ez az anyaság. Éteri csoda, ahol egy rossz lépés a zuhanást jelentheti.

A hétköznapok apró gondjai újra és újra ismétlődnek, majd felejtődnek. Az anyaszerep keménysége a rendkívüli helyzetekben mutatkozik meg igazán. A nagyobbik fiammal történtek sokat segítettek az élet többi területén is, így lettem toleránsabb barátnő, talán higgadtabb munkaerő. Megtanultam még jobban tisztelni az anyukám fáradozását. Megértettem, hogy a szülőknek sem tiltottak, sőt fontosak a tervek, az álmok, ám nagyon fontos az időzítés.

Mindig nehéz vállalni, ha hibázunk, anyaként azonban különösen megrázó. A kisebbik fiam 2 éves volt a nagyobbik öt, amikor a mi bombánk robbant.

Az évekig önfeláldozó Anyucira (mármint rám) hirtelen tört rá az addig elfojtott, önmegvalósítási kényszer. Előástam a fiók mélyére rejtett jegyzeteket és a CD lemezre mentett kézirataimat, és egyszerre írtam át két regényt.

Délelőttönként a játszótéren időztünk a kicsivel, miközben a nagy már óvodába járt. A délután a házimunkáé volt. Míg én itthon tettem-vettem, Apa a munkahelyről hazaérkezve, elvitte a gyerekeket a játszótérre vagy a szüleihez. Éjszakánként keveset aludtam, írtam, olvastam, és szerencsére a párkapcsolatunk is jól működött…

A nagyfiú egyre engedetlenebb és kezelhetetlenebb lett. Fegyelmezős, kiabálós szülő voltam, aki megígéri magának, hogy nem üti meg a gyereket, ezért egyre hangosabban ordít, a végén már maga sem tudja, miért. Néha ráhúztam ugyan a fiúk popsijára, de attól meg lelkifurdalást éreztem. A nagyfiam pedig egyre csak támadott, dacolt. Segítség nélkül nem jöttem volna rá, hogy az egyre növekvő szigorral, csak ártottam. Az óvó néni tanácsára megpróbálkoztunk a pszichológussal. Négyszemközt beszélgetett a fiammal, majd velem is. A megállapítása ekkor már számomra is nyilvánvaló volt: a gyerkőcnek szüksége van rám.

Kudarcot vallottam. Magára hagytam az ideje nagy részét oviban töltő gyereket. A megoldást a hibáim vállalása jelentette, és a változtatás.

Rengeteg könyvet elolvastam, hívő pszichológusoktól, angyalokkal gyógyítóktól, és persze ismert szakkönyveket is.

A megoldás ezek ötvözetéből született: leromboltuk az addigi korlátokat, és együtt alakítottunk ki új szabályokat. Az édesanyám vagy a párom gyakrabban vitte magával csak a kétévest, én pedig otthon, kettesben maradtam a naggyal. Újjáépítettük a kapcsolatunkat.

Megtanultam, ha a gyerekekkel vagyok, nem számíthat a félbehagyott kézirat, a főzésre váró ebéd, a két napja elkezdett könyv, mert a fiaim, a tündéri, érzékeny kis receptoraikkal - nem tudom, ez-e a helyes kifejezés – azonnal megérzik, hogy lélekben máshol vagyok. Ha azonban teljesen átadom magam nekik, amikor szükségük van rám, ők viszonozzák. Még időt is adnak, ami csak az enyém!

Azóta négy év telt el. Dolgozó anya lettem. Az iskolás nagyfiamnak továbbra is vannak érdekes megnyilvánulásai, de ezek már örömmel töltenek el, csak azt bizonyítják, hogy egészégségesen őrült, bohém, akár az anyja.

A könnyek, a kétségbeesés után rájöttem, sikerült! Megkönnyebbülést, boldogságot éreztem, és büszkeséget. Megoldottam, helytálltam! A szívem mélyén azért ott bújik a kétség: mi lesz a következő nehéz helyzetben? Azt is átvészeljük vagy belebukunk? Hiszem, hogy sikerülni fog! A fiaimért hiszem.

…és táncolok a Szivárványon, ha a fülembe súgják: „Anyu, szeretlek!”

Tullia eredetmondája

Krón a szerelmével üldözte Miát. Nem sokkal azután, hogy Mia gyermeke megfogant, erőszakot vett rajta – így mesélik a táltosok ősidők óta. Amint a gyermek világrajöttéről tudomást szerzett, Krón mindenütt őt kereste, hiszen azt hitte, az övé.

Mia először lirává változtatta Tullt. Kicsiny fehér bébijét egy suta nevelte, az erdő zsenge füvét ette, patakok tiszta vizét itta. Menekült a lirahímek elől, mint minden testvére.

Amikor Krón rátalált, édesanyja egy varianőstényre bízta. A kölyök elsajátította mellette a csendes vadászat művészetét, a lopakodást, a vad becserkészését. Ám innen is menekülnie kellett.

A terrák megismertették vele a falkatörvényt, megtanulta lesütni a szemét a vezér láttán. Megízlelte a közös vadászatok és az önfeledt játék ízét.

A félelmetes állkapcsú és hatalmas mancsú torkal bőrében megtapasztalta az ellenfél nélküliség magányosságát.  Króntól azonban még az erdő leghatalmasabb vadjának alakjában sem volt biztonságban, így krímadár képében tört az ég felé.

Láthatta a Végtelen Mezőket, az összes állatot, akinek a külsejét eddig magára öltötte. Repült a szél hátán, élvezettel csapott le a zsákmányra és megérezte a fiókák nevelésének felelősségét.

Vesztére Krón itt is megtalálta, épp akkor, mikor édesanyja krímadárból marlává változtatta volna. A folyamat megszakadt abban a pillanatban, amikor a krí teste marlatestté alakult, a fej már nem nyert új formát és a szárnyak sem tűntek el.

Mia soha többé nem adhatta vissza fiának szépséges emberalakját. Egyetlen egyet tehetett, beküldte a Suttogó Fák erdejébe, ahol Krónnak nem volt hatalma.

Azon a helyen, ahol a végzetes átváltozás történt, egy meleg vizű forrás fakadt és azóta is folyamatosan patakzik Mia Istennő forró könnye.

A borító Könyvíró Flóra ajándéka,  és a A Tullia meséi saját oldala

Részlet Őrző című regényemből, mely jelenleg egy kiadónál vár a sorára... Túl hosszú ideje, konkrét válasz nélkül... Talán táltos segítségre lenne szükség a döntéshez.
Tullia az én mesebeli világom, amit kislányként varázsoltam magamnak menedéknek. Kezdetleges kis rajzokat is készítettem állatokról, harcosokról, no meg térképeket.
Két teljes kézirat van ebből a világból, az Őrző és a Fények tánca, jelenleg  a harmadik köteten is dolgozom, néhány novellapályázat és az új Győri Antológiába szánt munkáim mellett. 
A fenti dolgok miatt van most ilyen nagy csend a blogomon...  
Köszönöm, azoknak, akik ennek ellenére még vissza-visszatérnek olvasgatni.

Egy pillangó könnyei (átdolgozott változat)

Ferghal újra elbukott egy tornán: ellenfele kiverte kezéből a kardot.  Az ifjú királyfi segélykérő pillantást vetett apjára, de Muinremur, a dicső harcos, a tündérkirály szánakozva elfordította róla a tekintetét. Ferghalnak a vereség nem fájt annyira, mint a tudat, hogy édesapja ismét csalódott benne.

Lehajtott fejjel hagyta el a küzdőteret, vigyázva, ne rohanjon. Így egy keveset megőrizhetett a méltóságából. A királyi fegyvernökök már legidősebb bátyjának segédkeztek, aki lovas bajvívásra készült, a szerencsétlen Ferghalra csak lekicsinylő pillantásokat vetettek. Vizet talál magának a sátorban, ha szomjas, a mellvértet meg akkor is ráérnek lesegíteni róla, ha a bátyja már kész a küzdelemre.

Art, az egyik királyi lovag együgyű fia a sátrak körül lézengett. A szőkehajú fiatalember lelke mindörökre gyermeki maradt, pedig hatalmas termetével nagy harcos lehetett volna. Vidám, játékos mosollyal ugrott a törékeny alkatú Ferghal elé, lelkesedésében majdnem feldöntötte.

A fiú az első pillanatban megrémült tőle, aztán megkérte, segítse le róla a feleslegessé vált páncélt. Art tapsikolt örömében. Rendkívüli büszkeség töltötte le, hogy segíthetett, és minden áron követni akarta kis gazdáját.

A királyfi nem szerette volna megbántani, hagyta, hogy a nyomában szegődjön. Art úgy szökdécselt mellette, mint egy óriási medvebocs, kacarászott, mesélt. A gondjaiba feledkezett Ferghal ritkán szólt hozzá, így amikor észrevette a sárga jelzőzászlót marcangoló, farkát csóváló kutyát, a szőke óriásfiúcska új kaland reményében inkább odaszaladt.

Ferghal egyedül lépett be az erdő fái közé. Elmerült az önsajnálatban, és az ismert sétaútról egy általa még felderítetlen, sűrű bokrok közt húzódó, keskeny ösvényre tévedt. Ahelyett, hogy visszafordult volna megkeresni a hazavezető utat, folytatta bolyongását. Hogy a homály vonzotta-e, vagy a tüskés bokrok szúrásai által akart vezekelni a kardpárbajban elszenvedett csúfos vereségért, maga sem tudta.

A baljóslatú ösvény keserű kedélyállapotában hívogatónak tűnt számára. A ruhájába akadó indák, levelek nem zavarták, hiszen a növények nem okoztak sebeket, szinte simogatták. A sötét utacska végül egy kicsi, elhagyatott tisztásba torkolt. Szemben egy templom romjai magasodtak, kapujától néhány lépésnyire omladozó kőfal állt. Egykor emléktáblát illeszthettek a fal közepére, mára csak a nyomai maradtak.

Ferghal kíváncsian körülnézett, de a táblát sehol nem látta. Helyette valami igazán szörnyűségeset pillantott meg… Mintha hideg ujjak simították volna végig csupasz karjait. Egész testében összerázkódott. A falmaradvány körül emberi koponyák hevertek.

Ki tudja, meddig maradt volna szinte kővé dermedve, ha nem libben be egy gyönyörű pillangó a tisztásra. Látványa, könnyed szárnyalása megbabonázta a tündérkirályfit, aki észre sem vette, hogy letelepedett a koponyák közé, úgy csodálta a pillangót körülölelő fényt és hallgatta az énekét. Az aprócska, fekete-fehér mintás lény ugyanis tiszta, emberi hangon, szívet fájdítóan, könnyfakasztóan dalolt.

Amikor a dal véget ért, a lepke leereszkedett Ferghal felemelt ujjára, és apró, csápos fejecskéjét megbillentve bemutatkozott:

– Aife vagyok, egy emberkirály lánya.

– A nevem Ferghal –  a tündérkirályfi könnyedén fejet hajtott. – Pillangóvá változtál? Azt hittem, az emberek nem alakváltók…

– Hosszú és szomorú történet az enyém – sóhajtott Aife.

– Szomorú vagyok, és hosszú ideig nem szeretnék hazamenni – válaszolt Ferghal, hasonlóan mély sóhaj után.

A pillangó, mintha csak a ruháját igazította volna el, könnyedén megbillentette a szárnyait, és mesélni kezdett:

– Apám megállapodott a szomszéd királlyal, hogy szövetséget kötnek, melyet gyermekeik házasságával pecsételnek meg. Nem akartam kényszerből hozzámenni senkihez, fellázadtam. Apám könyörgött, hogy legalább ismerjem meg a választottját, de én nem voltam hajlandó semmi engedményre – mesélt a pillangó, s ezalatt apró gyöngyök hullottak a földre.

Ferghal úgy vélte, könnyek.

– Elrejtőztem. Sértett voltam, a dühöm elvakított – sóhajtott Aife –, és én, balga szerződést kötöttem az erdő láthatatlan szellemével, hogyha a herceg, aki feleségül akar venni, utánam jön, a szellem elpusztítja őt. Cserébe néhány meghatározott napon énekelnem kellett az erdő kijelölt pontján. Egy hajnalon, mikor épp énekeltem, néhány vándorló, álarcos lovag tévedt arra. Elbűvölte őket dal, engem pedig egyikük tiszta, mélytüzű, fekete szeme…

Hazatértem, és borzalmas hír fogadott, a vőlegényem eltűnt apja várából. Az ismeretlen lovag iránti szerelmem ráébresztett, irtózatos dolgot követtem el, mikor halálát kívántam valakinek, aki sosem ártott nekem. Ismét felkerestem a szellemet, könyörögtem, hogy bontsuk fel a megállapodást, ám ő hajthatatlan maradt. Mennydörgő hangján megfenyegetett, menekülnöm kellett, recsegtek, ropogtak körülöttem a faágak, ahogy a láthatatlan szellem lehelete szélviharként cibálta őket.

Amikor szerelmem visszatért a vándorútjáról a társaival, elmeséltem nekik szörnyű balsorsom, megesküdtek, hogy elűzik a gonosz szellemet.

A királyok ezalatt tovább keresték az eltűnt herceget. Megállapodtak, hogy minden erdei imahelynél egy falat emeltetnek egy táblával, melyre ráíratják az eltűnt herceg, Carnedyr nevét. A nép és a királyok hűbéresei pedig egyre szépítgették ezeket az emlékhelyeket. Szobrokat helyeztek el, virágokat és más áldozati tárgyakat vittek.

Amikor a kedvesem harcosaival felsorakozott a tisztáson, már itt állt ez a fal, rajta a tábla. Az addig láthatatlan szellem megtestesült, és egy csapat katonává változott. Úgy tűnt, a védelmezőim erőfölényben vannak. Ám abban a pillanatban, hogy elhullott a gonosz egyik harcosa, vele együtt összeesett az őt ledöfő lovag is. A kedvesem és ellenfele tartottak ki a legtovább.

„A síron túl is őrizlek, szerelmem!” kiáltotta kétségbeesetten. Tudta, ha kioltja az egyetlen megmaradt harcos életét, ő maga is vele hal. Mielőtt összerogyott volna, utolsó sóhajával elrebegte nekem a nevét: „Carnedyr!” Apám által kijelölt vőlegényem! Én magam öltem meg a szerelmem és szabadítóm!

Mélyen a szívembe zártam borzalmas titkom, és legszívesebben követtem volna Carnedyrt a halálba. A gonosz szellem elenyészett, megállapodásunk értelmét vesztette, ezért nem tértem vissza az erdőbe, amikor énekelnem kellett volna.

Hiába pusztult el a szellem, az átka elkísért, azon a hajnalon medveként ébredtem az ágyamban. Kiszöktem a várból, és elrejtőztem, máskülönben apám vadászai megöltek volna.

Ide menekültem. Kedves halottam és a társai azóta is temetetlenül feküdtek, senki nem adta meg nekik a végtisztességet. 

 A következő hajnalon, ismét emberként ébredtem. Továbbra sem vágytam már énekelni, de rendszeresen állattá változtam a szellem által kijelölt napokon. A végzetem folyton visszaűzött ide, őzként, nyúlként, kismadárként.

Mikor nyúlként menekültem, két orvvadász megtámadott, de az aranybetűs kőfal láttán inkább sorsomra hagytak, és lefeszítették a táblát. Az aranykincs többet ért nekik, mint egy soványka kis nyúl. Tehetetlenül néztem a borzalmas pusztítást, ahogy meggyalázták Carnedyr végső nyughelyét. Úgy érzem, a pillangó lesz az utolsó alakom. Ha nem tudok rávenni valakit, hogy eltemesse a halottakat, úgy indulok el a Túlvilágra, hogy Carnedyr lelke tovább bolyong a két világ között. Amíg ő nem talál békét, én sem nyerhetek nyugodalmat.

– Carnedyr egy ezek közül? – kérdezte a Ferghal összeszoruló torokkal, a koponyákra mutatva. Most látta csak, hogy a csontokon kívül fegyverek is hevernek körülöttük.

A pillangó jó ideig csak a szárnyait billegette, aztán alig hallhatóan, mintha csak a szél sóhaja lett volna így szólt:

– Az emlékműnek támasztott kard a hercegé… Mennem kell, Ferghal. El kell rejtőznöm, mielőtt eltűnik az utolsó napsugár, mert ha megérint, magába szív, és elveszik az esély, hogy holnap újra próbálkozzam. – Ismét apró gyöngyök hullottak a pillangó szeméből.

– Majd én segítek neked! – Ferghal elszántan felugrott.

– Te egyedül kicsinyke és gyenge vagy, hogy eltemesd a harcosokat. Elárultam Carnedyr szerelmét. Nem is reménykedem már, hogyha végre találkozunk, megbocsát, de mégis harcolok érte. A lelkifurdalásnál nincs borzalmasabb büntetés. Ha elfutunk a hibáink, a gyengeségeink elől, sosem lesz alkalmunk jóvátenni, amit elrontottunk.

Ferghal szánakozva nézett az ellibbenő pillangó után.

– Várj, Aife! Várj! Visszajövök a bátyáimmal, megmutatom nekik ezt a helyet, eltemetjük a herceged és a harcosait. Ne sírj, Aife! Ne sírj többé!

A tündérkirályfi összeszedegette az apró gyöngyöket, majd az erszényébe rejtette őket.

Ferghal megállt a friss hantok mellett, hálásan végignézett hat daliás bátyján. Elővette az erszényt, a tenyerébe szórta és megszámolta a gyöngyöket, hogy tudja, hogyan ossza szét őket. Éppen huszonegy fehér gömböcske csillogott a kezében, visszatükrözve a lenyugvó Nap vöröses fényét.

– Köszönöm, testvéreim, hogy egyetlen szavamra eljöttetek és segítettek – mondta az ifjú tündér komoly arccal. Nagy és erős bátyjai csak mosolyogtak.

– A  barátom, aki megkért, hogy temessük el kedves halottait, szeretné megköszönni, amit érte tettetek – Ferghal minden testvérének három gyöngyöt adott, közben komolysága eltűnt, elfogódottan mosolygott.

– Ezek egy pillangó könnyei, nem tudom, mire valók, de egyszer talán hasznukat látjátok majd.

Amikor legfiatalabb bátyja elé ért, és átadta neki is a járandóságát, ő ezt mondta:

– Egy pillangó szárnya képes vihart kavarni, a könnyei talán csillapítják azt.

Ferghal bólintott, nagyon nyelt, mielőtt újra megszólalt:

– Hazátlan emberek nyugszanak a földünkben. Kiváló kardforgatók voltak, mégis az otthonuktól távol, boldogtalanul haltak meg. Én folyton csak ügyetlenkedem, sikertelen vagyok a tornákon, de ma talán segítettem néhány harcosnak, hogy megpihenjenek a Béke Földjén. Testvéreim, nem elég ez?

– Mit szeretnél, Ferghal? – kérdezte legidősebb bátyja megsimogatva a fejét.

– Szeretnék útra kelni, megismerni a világot, távoli földek népeit. Mesélni nekik rólatok, aztán visszatérni és mesélni az ittenieknek róluk… – Ferghal észre sem vette, mikor bátyjai szinte egyszerre helyeslően bólintottak. 

A tündérkirályfi figyelmét egy ellibbenő pillangó vonta magára. A szél lágyan csengő dallamot repített felé, ami a füléhez érve így hangzott: „Köszönöm!”

A fénylő szárnyú, törékeny lepke egyenesen a lenyugvó Nap felé repült, és amikor az utolsó sugárka lebukott a hegyek mögé, a pillangó elenyészett a kihunyó fénnyel…

(A történetet a kép alapján, Bells Képekbe zárva pályázatára írtam még a télen, most egy kicsit átdolgoztam.)

Kis húsvéti csoda

Hirtelen rengeteg gond és kérdés szakadt rám, melyek egy részét nem is tudom megoldani, csak az idő adhatja  meg a választ. Mások közvetve, de mélyen érintenek, és a kimenetelük jelentősen befolyásolhatja az én sorsom is. Elintézendő feladatok sorakoznak előttem, a falak pedig csak emelkednek.

A telefonszámok, amiket hívtam, foglaltat jeleztek, akiket kerestem, elmentek otthonról, vagy túl elfoglaltak voltak. Menekültem,  világgá mentem volna, akár kislány koromban. 

Aztán beült hozzám valaki, a könyvek közé, és a gondjairól mesélt, segítséget kért, másvalaki rám bízott egy titkot. Ez ráébresztett, nemcsak nekem vannak gondjaim, nemcsak előttem sorakoznak kérdőjelek. 

Egy régi ismerős rám köszönt az utcán. Olyanoknak hiányoztam, akikről azt hittem, észre sem vettek eddig. Valaki megkérdezte, hogyan segíthet. 

Ebből tudhatom, hogy nem vagyok egyedül itt a Földön sem, fizikai valómban. A lelkem rég tudja, hogy van egy Otthon, van egy Hely, ahova hazavárják, de néha a kis önző földi lényem is szeretné, ha szeretnék... 

Félbehagyott írásaimnál újra szépen nő a sorok száma, új pályázatokkal is foglalkozom.  A gondok nem oldódtak meg, az az idő még várat magára, de az elveszett remény visszatért. És már hiszem, hogy valami új kezdődik ezzel a tavasszal, ezzel a Feltámadással.

Minden kedves olvasómnak és barátomnak kívánom, hogy a legnagyobb nehézségek közötti is találja meg a reményt, pillantsa meg a legsötétebb felhők között is azt a kicsi rést, ahol Rá ragyog a napfény!

   

Áldott Húsvétot!

Dsida Jenő: Utolsó vacsora

Kezében megtörik az ostya.
Az arca ólomszürke már.
(Szétzilált ágyán Mária töpreng:
Merre jár, jaj merre jár?)

Júdás éjsötét szemébe
kapzsi vágyak karvalya ül ki.
(Mária sóhajt csendesen;
Fájdalmas áldás Jézust szülni.)

– Bizony mondom, az Atyához megyek,
mielőtt a Vigasztalót hoznám –
(Mária susogva fohászkodik:
Vezéreld haza hozzám!)

Fáklyások lopóznak a hegyre,
az olajfák furcsán összesuhognak...
(Mária egyedül sírdogál:
Mi lesz holnap?)

Hirtelen búgó szélvihar hördül,
a Cedron morajlón felrian –
(Mária belesikolt az éjbe:
Meghal, meghal a fiam!)

***

Jesus Christ Superstar (1973) Gethsemane

***

JIM

Jim Morrison: a félelem  - Földes (HOBO) László fordításában (részlet)

...

Félelem a Farkastól

és a saját

árnyékától

A Farkas aki a szikla alatt lakik

meghívott

hogy igyak a hűvös 

vizéből

nem azért, hogy lubickoljak vagy fürödjek

hanem hogy otthagyjam a Napot

és megismerjem a halott sivatagi éjszakát

és azokat a laza embereket akik játszanak ott

aha

gyere már csábítják az utazót

a bátor utazót

kíváncsian bele a sötét anyaméhbe

a sírok vigyorognak

az éjszaka indiánjai 

az éjszaka szemei

Nyugat felé csalogatnak

a bordélyházba, a vérfürdőbe,

Az Álomba

a Hódítás

az Utazás sötét álma

bele az éjszakába, Nyugat felé az éjszakába

Világgá mentem...

S.T.É.G.- es gyakorlat - Kiálts némán!

Egy ideje az Őrző folytatásán dolgozom... A S.T.É.G-en pedig épp kapóra jött a "Lázadj!" feladat, hogy ismét megszólaljak Triar hangján:

Az aranymarla nagyot szökkenve eliramodott, a nyomába eredtem. Játszadozott velem az aranysörényű! Közel engedett magához. Azt hittem, bármelyik pillanatban befoghatom. Ám mire eldobtam volna a kötelet, folyton megugrott. Épp egy tisztáson vágtam át, amikor úgy tűnt, sikerült sarokba szorítanom. A sűrű bozót végre megállította, fújtatva fordult meg.
A szemébe nézve vetettem felé a kötelet. A hurok rászorult kecses nyakára, de abban a pillanatban megrántotta magát. Kirepültem a nyeregből…
Még sütött a nap, amikor újra feleszméltem, a nyári meleg ellenére fáztam. Egy félig elkorhadt, vihar által kicsavart fa mellett hevertem. A lábamon csatakos volt a nadrág, azt hittem, egy patakba zuhantam. Odanyúltam. Nem vízben feküdtem, a saját vérem vöröslött a kezemen. A vér ízét éreztem a számban is. Majd szétrobbant a fejem, lángolt az arcom. Összerázkódtam. El akartam fordulni, hogy összegömbölyödve harcoljak a hideg ellen, ám izmaim nem engedelmeskedtek. Küszködve próbálkoztam újra és újra…
A szobámban tértem magamhoz. Mélia, a nővérem és Lakor, a táltos arcát láttam magam előtt. A táltos alaposan megvizsgált, de én semmit nem éreztem. Nem fájt összezúzott jobb térdem sem… Megbénultam!
Lakor azt mondta, talán nem tört el a gerincem, csak folyadék gyűlt össze körülötte, gyógyfüves borogatással a duzzanat megszüntethető, és újra járhatok. A járás álomnak tűnt, akár az aranymarla.
Mélia nem tudta titkolni rettentét, folyton elkapta a tekintetét az arcomról. Tükröt kértem tőle. Reszketve adta át a sajátját, melyben egy szörnyszülöttet pillantottam meg. Hosszú, mély vágás húzódott a jobb szemem sarkától az állcsontomig. Láttam Mélia szemében a könnyeket. Engem siratott: Triart, a harcost, a királyt…
A szánalma jobban fájt minden sebnél. A táltos felajánlotta, hogy elvisz a Mia Könnyeinek nevezett gyógyerejű forráshoz. Habozás nélkül igent mondtam. Nem hittem a gyógyulásban, dehogy hittem, egyszerűen menekülnöm kellett. El a szánalomtól, a könnyektől!
Amikor megérkeztünk, a testőrök sátrat feszítettek fölém. Lakor pár falat apróra vágott húst hozott. Úgy látta, sokat javult a seb az arcomon, megpróbálhatok enni. Elhárítottam a kínálást. Lakor bólintott.
– Elmegyek gyógyfüvekért, de a testőrök itt vannak, hoznak húst, ha megéhezel.
Elment, én pedig heverésztem tehetetlenül, és gondolkodtam.
Mit akarsz, Lakor? Éljek? Élettelen lábakkal. Összeroncsolt, torz arccal. Azt ígérted, a lábam idővel megmozdul… Elment az eszed, táltos, meg az enyém is! Rég át kellett volna vágnom a saját torkomat. Megteszem, esküszöm! De előbb veled végzek, Lakor, ha visszajössz, és etetni akarsz!
Egy testőr lépett mellém.
– Felséges úr, ennél valamit?
– Lakor már adott – feleltem.
A testőr biccentett, és elment.
Ilyen egyszerű? Hideg megkönnyebbülés járta át a lelkem. Csak feküdtem a takaró alatt, de már tudtam, mit teszek.
Lakor az alkonnyal együtt érkezett vissza.
– Milyen békés az arcod, felség. Örülök. Hozzak egy kis ételt?
Mosolyogva megráztam a fejem. Mosolyogva? Látványos grimasz lehetett, az én dagadt, véres, ocsmány képemen.
– Nem kívánsz enni?
– A testőr már adott.
Lakor helyeslően bólintott.
A kezem ökölbe szorult. Újabb csatát nyertem. Émelygést éreztem, de miután vizet kértem, az is eltűnt. Lehunytam a szemem.
Eljött a hajnal. Lakor ismét ételt ajánlott, aztán a testőr is, könnyedén közöltem, már ettem.  Megértőek voltak, nem zaklattak többé.  Egyre közelebb kerültem a győzelemhez.
Amikor Lakor jött, hogy lemosson, már csak zsibbadt fáradtság ölelt körül. A kevés erőt, ami bennem maradt, a karom és a nyakam mereven tartására fordítottam, hogy megnehezítsem a táltos dolgát. Valamivel később mámorító érzés volt elsüllyedni a tehetetlenségben. Kivert a víz, egyszerre fázott és tüzelt a testem…
Lakor üvöltése távolról jutott el hozzám:
– Ezek szerint napok óta egy falatot sem evett?
– Urunk azt mondta, te adtál neki…
– Miára! Nem engedem, hogy feladja!
Elkéstél, Lakor, már csak néhány sóhaj kell a győzelemhez…

Szómagyarázat: Mia – istennő, marla – lószerű, kétszarvú állat

Sárkányvadászok - Tyr

Forrás: Dragon Age

 

A sárkányok az Embervilág elpusztítására törtek. Egymás után támadták meg a Királyság erődítményeit, a legtöbbet a földdel tették egyenlővé. A sárkányhorda ez idő tájt Lady Frolla erdei birtokának, Tindenolnak ostromára készült. A nem éppen fiatal, de sokak szerint még mindig kívánatos, magányos özvegyasszony elmenekült egy másik, biztonságosabbnak vélt birtokára, az erdő szívében rejtőző kis vadászkastélyt pedig a szolgáira hagyta. Ők szinte mind a közeli faluból származtak, így nem tudtak hova futni. Rokonaik a veszély közeledtével egyre nagyobb számba csatlakoztak hozzájuk, hiszen fából, nádból összetákolt viskóiknál a vár kőfalai biztosabb védelmet nyújtottak. A magára hagyott várnép tagjai nap, mint nap várták a Lady által megfizetett sárkányvadászokat. A nem sokkal alkonyat előtt érkező, felmentő seregnek még jó indulattal sem nevezhető szedett-vedett társaság különféle korú és származású, de nagyrészt szegényes ruházatú, bárdolatlan alakokból állt. A fegyvereiket ruháikkal ellentétben tisztán, és nagybecsben tartották.  

Vezetőjüket kapitánynak szólították. Tyr a harmincas évei közepén járt, erőteljes, társai fölé magasodó alakja sokat próbált harcosnak mutatta. Fekete haját rövidre vágatta, és a szakálla is rendezettebb volt, mint legtöbb társáé. Sem apját, sem anyját nem ismerte. Gyerekkorától kardforgatásra nevelték. Apródként kezdte egy báró házában, aki családi barátként magához vette, miután anyja belehalt, hogy őt világra hozta. Nevelője, mikor úgy látta, a fiú már eleget tud a harcról, hogy megéljen belőle, útjára bocsátotta. Búcsúzóul még elmondta, fogalma sincs, hol találhatja meg állítólagos apját, egy felségárulásért száműzött őrgrófot.

A fiatalember szerencséjére mindig akadt valaki, akinek éppen elszámolnivalója volt a szomszédjaival vagy a földjén garázdálkodó orvvadászokkal, rablókkal. Sosem kérdezte a miérteket. Elvégezte a munkát, átvette az arannyal telt erszényt, és odébbállt. Lassan hírnevet szerzett, egyre többen csatlakoztak hozzá. A sárkányhordák megjelenésével pedig még nagyobb szükség lett az olyan szabadcsapatokra, amit ő is vezetett. A váraikat féltő nemesek mindent megadtak volna a védelemért, ahogy a szépséges és gazdag Lady Frolla is.

A harcosokat egy ősz hajú, kórószerűen sovány és darabos mozgású férfi fogadta, a vár ispánja. Tyrt már ismerősként köszöntette, de úgy tűnt, meglepte, hogy sárkányvadászként érkezett. A kapitány került minden felesleges mozdulatot, egyszerű, világos szavakkal, de határozott hangon beszélt, miközben az ispán idegesen, el-elcsukló hangon ecsetelte, mennyire várták már a vadászokat, és milyen nagyszerű étkeket tálaltak fel a kastély nagytermében.

A sárkányvadászok sosem bízták lovaikat idegenre, így a csapat erre kijelölt tagjai vezették el a hátasokat az istállóba, míg a többiek a lépcsőn át követték az ispánt a kastély belsejébe.

A férfi Tyrt a hosszú asztal főhelyére vezette, és döbbenten nézte, ahogy a kapitány zsákját, takaróját és a fegyvereit, néhány lépésnyire a párnázott karosszék mögött, takaros kis kupacba rakja. A sárkányvadászok mind hasonló módon helyezték el saját felszerelésüket. Utána azonban nem nagyon kellett bíztatni őket. Amint asztalhoz telepedtek, mohón a sültekkel, sajtokkal és gyümölcsökkel teli hatalmas tálakra vetették magukat. 

Tyr jobb oldalán régi cimborája, Delpo, egy tömlöcöket is megjárt rablólovag ült. A vörös varkocsú, széles vállú, széles hátú fickó asztalszomszédjának, a csak nemrég hozzájuk csatlakozott, szép Lirnának tartott előadást a sárkányseregről. Tyr nem tudta megállni, hogy ne bosszantsa egy kicsit Delpot.  A lányra kacsintva mondta:

– Már rendszerezte is a dögöket, de a csodaszert, amivel legyőzhetnénk őket, még neki sem sikerült megtalálnia.

– Igazán? – Lirna még kíváncsibban fordult Delpo felé, nem is foglalkozott a kissé sértődött képet vágó Tyrrel.

A vöröshajú harcos kapva kapott az alkalmon, és részletes magyarázatba kezdett:

– A kicsi vakmerőket, amik közel jönnek az emberhez, és a csőrükkel, hegyes kis karmaikkal mély vágásokat ejtenek, apróknak nevezzük. Ők támadnak először. Az elkapók érkeznek a nyomukban, általában párban repülnek. Karmos lábaikkal elkapják a harcosokat, a kisebb termetűeket egyedül, a nagyobbakat ketten.  Felemelkednek velük, aztán elengedik. Éjjelente sokszor hallom a társaim rémült sikolyait, és lezuhanó testük ijesztő puffanását a köveken... Az utolsó rohamban támadnak a tűzokádók. Ezek a legnagyobbak, ők felgyújtják a házakat, várakat, és a még talpon maradt harcosokat.

– Tapasztaltam – Lirna sóhajtott –, az egyszerű íjammal és nyilaimmal semmit nem értem ellenük, tehetetlennek éreztem magam.

– Az íjad kiváló fegyver, hölgyem, megvizsgáltam. Nyílvesszőket pedig majd adok neked – Delpo beszéd közben gyanakodva figyelte, ahogy egy dúskeblű, szőke, vastag copfos szolgáló bort tölt Tyr serlegébe. A kapitány a derekát átölelve magához húzta a lányt, aki kuncogva a férfi fülébe duruzsolt, és a mellkasát simogatta.

Lirna követte Delpo tekintetét. A harcos ezt észrevéve vállát vonogatva megjegyezte:

– Tyrt szeretik a nők, és persze ő is szereti őket.

– Sosem volt családja? – kérdezte Lirna kíváncsian.

Delpo vállat vont.

– Akad egy-két kölke imitt-amott, gondolom.

A lány elkerekedett szemmel nézett rá.

– Micsoda? – meglepetés és rosszallás érződött a hangjából.

– Nem tudom biztosan, de hát kinek nincs – védekezett Delpo.

Tyr a szolgáló válla felett figyelte Lirnát, hirtelen letette öléből a lányt.

– Vidd tovább a bort a többieknek, csillagom!

Miután a lány kissé sértődötten továbbment, a férfi elvett egy nagy szelet sajtot az előtte lévő tálról és beleharapott.

Egy tanácstalan tekintetű harcos jelent meg a terem ajtajában, kutatva körülnézett. Tyrt észrevéve futva indult felé, a kapitány is felfigyelt rá, intett neki.

– Valami készül, aprók gyülekeznek a közeli fákon – hadarta a fiatalember.

– Micsoda? Megindítják a támadást?

A harcos csak széttárta a karját.

– Ahhoz túl kevesen vannak.

A közelben ülők mind hallották a szavait, érdeklődve várták Tyr döntését.

– Egyszer sem fordult még elő, amióta harcban állunk velünk, hogy ne csapatban támadjanak, távolról indulva… Vajon mire készülnek? – Lirnára nézett. – Menj fel a kapuhoz az őrtoronyba, figyeld a mozgásukat, és jól jegyezz meg mindent! Maradj ott, ne gyere le, amíg nem küldök érted! – a határozott utasításra a lány elszántan biccentett. Tyr ezután Delpo felé fordult. – Te indulj a déli bástyára! Én megnézem, mennyire védett a belsőudvar – iszonyatosat káromkodott, a fejét ingatta. Megvárta, míg Lirna és Delpo, fegyvereiket magukhoz véve távozik, majd maga is a felszereléséért ment. Kardját a hátára szíjazta, kezébe vette szárnyas pengéit.

– Menj vissza az őrhelyedre! – a hírt hozó harcos nyomában maga is elhagyta a nagytermet. A folyosón balra fordulva, egy a fogadóoldalinál keskenyebb lépcsőhöz ért. Könnyedén leszaladt az alkonyi fényben fürdő belsőudvarra.

Szinte dermesztő volt a csend, semmi nem mozdult. Nem lehetett hallani a támadó sárkányok vijjogását, sem a szárnyuk keltette sivító hangot, de a környező erdő madarai is elhallgattak.

Egyszer csak, mintha a semmiből tűnne elő, egy apró jelent meg, kis szárnycsapásokkal körözött. Tyr utána fordult, tekintetével követte a röpte ívét. Két harcosa futva érkezett hozzá.

– Itt vagyunk, Tyr, ha segíteni kell – mondta a magasabbik. Feszülten figyelte, ahogyan egyre több apró termetű sárkány gyűlik köréjük. – Ezek meg mit akarnak?

– Felderítenek, vagy talán tárgyalni próbálnak – morogta Tyr, nem úgy nézett ki, mintha tréfálkozna.

Az aprók száma nőttön-nőtt, a szokottnál sokkal halkabban, szinte lopva érkeztek. A három harcos egymásnak hátat fordítva állt az udvar közepén, lassan utánuk fordulva követték a sárkányok mozgását.

Azok hirtelen támadtak, félelmetes sebességgel, egy beazonosíthatatlan jelre vetették magukat a férfiakra.

Tyr szárnyas pengéivel szélsebesen hadonászott maga körül, gondolkozni, célozni nem maradt ideje. Egy az arcának repülő sárkány éles karma mélyen végigszántotta a bőrét. A fegyverei kihullottak a kezéből, üvöltve kapott a szeméhez. Az iszonyú fájdalom miatt attól tartott, megvakult. Amikor végre sikerült kinyitnia a szemét, a tenyerén vöröslő vért megpillantva, szinte örült: a látvány azt jelentette, a szeme világa megmaradt. Nemcsak az arcán lévő sebből csorgott a vér, a bal alsókarján is mély vágás húzódott. Minden tagja sajgott, mégis folytatta volna a küzdelmet, de a teste cserbenhagyta, megtántorodott, és eszméletlenül a kövekre rogyott.

Lirna futva érte utol a sötét folyosón haladó társait, akik a kapitányukat vitték egy bőrdarabokból és farudakból eszkábált hordágyon.

– Tyr azt kérte, figyeljem a mozgásukat  –  mentegetőzött – láttam, hogy baj van... Nem tudtam, jöjjek-e vagy maradjak...
– Helyesen tetted, hogy maradtál.
– Hogy van?

– Nem tudom, Lirna. A bástyáról láttuk, ahogy egy rakás apró dög gyűlt a belsőudvar fölé. Fedezték egymást. Amennyit bírtunk, leszedtünk, de mire eltakarodtak, Tyr már összeesett. Akkor bukkantak fel az elkapók, elragadták Herket és Evernt. Nem hagyhattuk, hogy Tyrt is elvigyék! Végül feladták, és elhúztak. Csak ekkor tudtunk lemenni… Csurom vér az arca, mindkét szeme…   

– Megvakult? – a lány, a nála alacsonyabb Delpo válla fölött, rálátott a hordágyon mozdulatlanul fekvő sebesültre. Ám csak a vér sötét foltjait tudta kivenni Tyr arcán, mert a menet élén haladó ispán fáklyája alig világított oda.    

Delpo nagyot nyögött, ha nem a hordágyat tartja, bizonyára a tanácstalanságára utaló kézmozdulatot tesz, így csak elkeseredett hangon válaszolt:

– Ha lemossuk, többet tudunk.

Feszült csendben mentek, csak akkor álltak meg, mikor az ispán kitárt egy ajtót. Egy fehérrel és vörössel gazdagon díszített, minden kétséget kizáróan nő által lakott szobába jutottak.

A hordágyat az ágy mellé tették. Delpo döbbenten nézett körül.

– Nincs egy kevésbé cicomás lyuk itt valahol? – kérdezte.

– A mi szobáinkon kívül csak ez az egy háló lakható, úrnőnk ritkán tartózkodik itt és akkor is csak kivételes vendégeket fogad – az férfi kétkedő arccal figyelte az eszméletlen Tyrt.

Delpo nem töprengett sokáig, lekapkodta az egymásra halmozott csipkés és hímzett takarókat és az ablak alá szórta őket. A többiek átemelték Tyrt a hordágyról a baldachin alá, a habos fehér párnákra.

Lirna enyhe rosszallással nézte Delpo barbár ügyködését, aztán közelebb lépett az ágyhoz. Tyr fölé hajolt. A férfi orrnyergén és a két szeme alatt ejtett hosszú sebből még mindig szivárgott a vér. Porral keveredve pedig rátapadt a szemére, homlokára, fekete szakállára. Delpo félretolta a lányt:

– Menj ki! – parancsolta, nem is próbálta elfojtani az érzelmeit: kétségbeesetten aggódott a cimborájáért.

– Ápoltam már sebesülteket – Lirna együttérzően mosolygott.

– Nem erről van szó. Nem tudom, hogyan reagál, ha valami nagy baj van a szemével, emiatt kértem, hogy menj ki!

– Úgy látom, a szemén csak alvadt vér van… – próbálkozott Lirna, de Delpo kituszkolta, és becsukta az orra előtt az ajtót.

A lány egy pillanatig döbbenten állt a sötét folyosón, majd elindult az egyetlen világító fáklya felé. Egy a magasba vezető lépcsővel szemben rögzítették a falra. Lirna a lépcsőn át az egyik bástyára jutott.  Bár a nap már majdnem teljesen eltűnt az erdő fái mögött, a külvilág fénye így is túl erős volt a kastély falai között uralkodó sötétség után. Összehúzta a szemét. A bástyafalhoz lépve épp rálátott a belsőudvarra. A csapat tagjai már leszórták a várfalon keresztül a sárkánytetemeket, amiket elbírtak, és halomba rakták az égetéshez. A többit együttes erővel próbálták meg felhúzni egy szekérre. Az egyik álldogáló harcos kezében felismerte Tyr szárnyas pengéit. Remélte, nem tévedett, és a kapitány szeme valóban épségben maradt. Keze egy pillanatra megremegett, ahogy a kövekre támaszkodva, mély sóhajjal körülnézett.

– Nézzétek! – kiáltotta ámulva.  Egy elkapó sárkányt vett észre a mező felett. A dög közelebb merészkedett. Tántoríthatatlan és szemtelen volt, akár a társai. Ezzel bizonytalanították el legjobban az ellenük küzdő embereket, megtörték a saját erejükbe vetett hitet.

Odalent a várfal mellett valaki már meggyújtotta a pikkelyes, barna és zöld testekből álló máglyát. Lirna utálta az égő sárkányok bűzét, de tudta, nincs más mód megszabadulni az idővel bomlásnak induló ellenséges tetemektől.

Figyelte, ahogy a felszálló füst keresztezi a vakmerő elkapó útját. Ekkor döbbenetes dolog történt, a sárkány ide-oda rángatta a fejét, mintha fuldoklott volna, majd a szárnyai lemerevedtek. Hátborzongató, fültépő sikoltással, pörögve zuhanni kezdett a föld felé. A társai tetemének füstje különös hatással volt rá…

Lirna izgatottan körülkémlelve keresgélte a várból kivezető legrövidebb utat. Gyorsan ki akart jutni a mezőre. Meg kellett tudnia, mi történt az elkapóval! Lehet, hogy a véletlen a kezükbe adta a győzelem eszközét!

Mire visszaért a szobába, már csak Delpo maradt Tyr mellett, épp akkor végzett a kötözéssel. A kapitány fejét a homlokától az orráig vastagon áttekerte fehér gyolccsal.

– Igazad volt – közölte Lirnával, miközben egy csomóba gyűrte a véres rongydarabokat. – A szeme rendben van, vigyáztak rá az istenek, de sajnos így kellett bekötöznöm, olyan erősen vérzett a seb. A balkarja is megsérült, de az csak egy kisebb vágás.

– Nem tért magához?

Delpo a fejét rázta.

– Jobb így, hamarosan kemény harc elé nézünk, hadd pihenjen. Ha felébred, a kötés miatt nem lát majd, valakinek mellette kellene maradni – sokatmondó pillantást vetett Lirnára.

– Rám gondoltál? – kérdezte a lány.

– Igen. A szolgálólányra, aki a nagyteremben az ölében üldögélt, nem szívesen bíznám – Delpo arcán kaján vigyor jelent meg.

– Tyr talán jobban örülne neki…

Delpo megveregette a lány kezét.

– Nem hiszem – mondta kedvesen.

Lirna egy pillanatra zavarba jött, de azonnal eszébe jutott a füsttől elszédült sárkány.

– Delpo, érdekes dologra figyeltünk fel egy elkapóval kapcsolatban, a többiek a belsőudvaron várnak, neked is tudnod kell, mi történt.

– Rendben! – a vöröshajú férfi kifelé indult, még egyszer Tyrre pillantott. – Vigyázz rá! – figyelmeztette a lányt, mielőtt becsukta az ajtót.  

Lirna a szoba vörös kárpittal borított falánál álló karosszékhez lépett, és a kőlapú kisasztal mellől át húzta az ágy mellé. Egy pillanatra visszalépett az asztalkához, melyen egy fém mécsestartó állt, a Tyrnek odakészített kancsó víz és kupa társaságában. A lány a márványra emlékeztető, zöld erezetű szürkés barna követ nézegette. Sosem látott még ilyet, de az egyre fogyó fényben, leginkább egy sárkány páncélos bőrére emlékeztette az ismeretlen anyag. Rövid töprengés után megvonta a vállát, ölébe vette a Delpo által ablak alá szórt takarókat, és a székbe telepedve hajtogatni kezdte őket.

Időnként Tyrre pillantott. A vastag kötés arca jó részével együtt elrejtette a fájdalom esetleges jeleit is, egyenletesen emelkedő, széles, izmos mellkasa azonban nyugodt alvásról tanúskodott. Lirna majdnem elejtette a már összehajtogatott takarókat, mikor hosszabb időre rajta felejtette a tekintetét.

A keskeny ablakon már csak gyér fény szűrődött be, zavaróan félhomályossá téve a szobát. Lirna felemelte a mécsestartót az asztalkáról, és a folyósóra indult vele, hogy tüzet szerezzen egy fáklyáról.

Épp időben ért vissza, Tyr ugyanis felébredt, és idegesen kapkodva a fejéhez nyúlt. Először a jobb kezével, majd sérült karja miatt nehezebben mozgó balkezével is tapogatni kezdte a kötést.

– Nem látok! – kiáltotta rekedten.

Lirna gyorsan letette a mécsest az asztalra, és az ágyhoz lépve elkapta a férfi kezét.

– Csillapodj! – nyugtatta. – A szemednek semmi baja, de van egy csúnya vágás az orrodon és a szemed alatt, Delpo csak a szoros kötéssel tudta elállítani a vérzést. Néhány nap és rendbe jössz…

Tyr nagyot nyelt.

– Lirna?

– Én vagyok. Kérsz vizet?

A férfi biccentett. A lány egyik kezével a feje alá nyúlt, a másikkal a kupát tartotta a szájához. Tyr néhány korty után köhögni kezdett.

– Sss! – Lirna letette a kupát, a vállát simogatva nyugtatta a férfit. A köhögés elmúltával Tyr a kötéshez nyúlt, megpróbálta levenni.

– Szedd ezt le! Tudni akarom, tényleg látok-e! – morgolódott.

– Persze, hogy látsz!

– Az udvaron még én is azt hittem, de most… – Tyr továbbcibálta a kötést.

– Majd segítek – Lirna megfogta a kezét. – Most levágom, ne hadonássz! – Az övén függő tartóból előhúzta a kését, és óvatosan levágta a férfi szeme elől a kötszert.

– Ezért bíztam rád?! – üvöltötte a váratlanul betoppanó Delpo. Dühödten fújtatva az ágyhoz vágtázott, és lecsapta a takaróra barátja fényesre tisztított szárnyas pengéit.

Tyr pislogott és hunyorgott, sziszegve tapogatta a duzzadt, már varasodó sebet az arcán, végre felnézett. Óvatos mosolyra húzódott a szája, látszott rajta, hogy még ez az apró mozdulat is fájdalommal járt. A hangja azonban már bizakodóan csengett:

– Látlak benneteket!

Delpo mosolygott.

– Tudom, hogy nehéz, de én mégis örülnék, ha új kötést tehetnék az arcodra. A seb mély, könnyen felszakadhat még attól is, ha csak hozzáérsz álmodban.

Tyr sóhajtott, segélykérő pillantást vetett Lirnára, de a lány nem állt mellé:

– Elég ronda seb, és különben is elkínzottnak tűnsz. Hamarosan megint elalszol, így észre sem veszed, hogy nem látsz.

Tyr keserűen nevetni kezdett, a hirtelen fájdalomtól az arcához kapott. Véres ujjai láttán már nem ellenkezett tovább szigorú betegápolóival.

A tompa hangból ítélve, valaki ököllel sújtott az ajtóra. Tyr felült, lehúzta szeme elől a zavaró kötést.

A lassan kinyíló ajtóban Delpo állt, kezében egy fura, csövekből, fából és kötelekből eszkábált szerkentyűvel.

– Jönnek – jelentette ki.

Tyr felült, úgy tűnt, nem érdekli más, csak a társa kezében tartott csodafegyver.

– Mi ez?

– Ez egy utántöltős, sorozatlövő nyílpuska. Míg te napokig csak heverésztél, én leköltöztem a pincébe, és hasznosan töltöttem az időt.

– Örülök, cimbora. Összeszedem magam, és indulhatunk, hogy kipróbáljuk a sorozatlövődet.

– Míg egyedül voltam ott a csendben, rengeteget gondolkoztam, Ezek nem állatok, Tyr. Emlékeznek és gondolkoznak, akárcsak mi. Pontosan tudják, elég tapasztalt vagy, hogy megállítsd őket. Nem először kerültél velük szembe, és néhány várból már sikerült elhajtanod kisebb csapataikat. Téged akartak. Értesz engem?

Tyr töprengve bólintott.

– Jobban kell vigyáznunk rád! – Delpo megjegyzését Tyr nem bírta megállni mosoly nélkül.

Nehézkesen kikászálódott az ágyból, a ruháiért nyúlt. Egész jól ment az öltözködés, a többnapos fekvéstől merev izmaiba kezdett visszatérni az élet. Delpo csak a fémlemezekből szegecselt vértek felszíjazásában segített. A szobából kifelé tartva, Tyr megpillantotta magát a sarokban álló hatalmas tükörben. A tartása kissé görnyedtnek tűnt, kihúzta magát. A sárkánykaromtól származó sebhelyet ellenben élete végig viselni fogja.

„Az életem végéig?” Újszerű, mélyről jövő érzés kerítette hatalmába, nem akart foglalkozni vele, de megnehezítette a lélegzést. A kabátjába nyúlt, és egy erszényt húzott elő. Delpotól kicsit lemaradva egy gyűrűt vett ki belőle, a rajta függő bőrszalaggal a nyakába akasztotta, és az inge alá rejtette.

A várudvaron Lirna várta őket. Tyr hozzálépett, hirtelen átölelve futó csókot lehelt a szájára.  A lány kábult, meglepett pillantást vetett rá, végül lágy simogatással viszonozta a gyengédséget, miközben az arcát vizsgálgatva ellenőrizte, valóban jól van-e.
Hirtelen felnézett, tágra nyílt szemmel Tyr válla fölé mutatott. A férfi megperdült, és már ösztönből emelte szárnyas pengéit.

Az ég szinte feketének tűnt a támadó, harci alakzatban repülő sárkányoktól.

A sárkányvadászok a végsőkig elszántan gyülekeztek kapitányuk körül. Delpo letámasztotta csodamasináját, és hatalmasat ordított:

– Hozzátok az üstöket!

Tyr értetlen arccal nézett rá.

Az elhangzott parancs után néhány pillanattal a konyha belsőudvarra nyíló ajtajában harcosok jelentek meg. Rudakon függő fémüstöket hoztak, melyekben tűz égett. Delpo elhadarta Tyrnek, amit tapasztaltak, majd a társaihoz fordult.

– Az utolsó esélyünk! Az álluk alá célozzatok, ott a legpuhább a bőrük, hadd égjenek minél többen!

A parancs elhangzott. Az íjászok a tűzüstök körül gyülekeztek. Az első aprók meredeken a föld felé fordulva megindultak.

A harc megkezdődött. Hol pengéken, hol csőrökön csillant a nap aranyos visszfénye. A sárkányok visítottak, az emberek ordítottak, mindenki ellenfelet keresett magának. Ha levágta, megölte, futott, repült a következő után. Nem gyulladt meg minden eltalált sárkány, de amelyik tüzet fogott, rikoltva sírt és lángolva zuhant le, nem egyszer embereket is megégetve. A várt, hatalmas siker azonban elmaradt, az aprókra nem volt semmilyen hatással az égő társaikból felszálló füst.

A kudarc tudata iszonyú súllyal telepedett a harcosokra, de nem hagyhatták, hogy eluralkodjon rajtuk. 

Tyr sebe felszakadt, saját vörös, és a szétszabdalt sárkányok élénk zöld vére bizarr maszkot alkotott az arcán. 

– Talán az elkapókra másképpen hat! – kiáltotta Lirnának, akit a fal mellett pillantott meg. A lány maga elé tette a tegezét, és fél térden, könyökét, a fal egy kiszökellésén megtámasztva villámgyorsan lőtte a sárkányokat. 

Az első elkapók már fel is tűntek az udvar felett, és lecsaptak. Tyrt ismét elsodorta a küzdelem Lirna közeléből. 

A csata új ritmusra váltott. Az elkapók rárepültek egy-egy harcosra, megpróbálták megragadni, és magasra emelni őket.  Az emberek a leereszkedő, így biztosabb célpontot nyújtó sárkányokat támadták. Ha időben érkeztek, a sárkány még felemelkedés előtt vagy alacsonyan elengedte áldozatát, a már elveszettnek hit harcos megmenekült. Ha sikerült a sárkánynak magasra emelkednie, a zuhanás mindenképpen halállal fenyegette az elkapott embert, akár önszántából engedte el a karmos dög, akár egy jól célzó társa lőtte le az elkapót.

Tyr Delpo figyelmeztető ordítására kapta fel a fejét, azonnal otthagyta a sárkány tetemét, amit épp ledöfött a kardjával, mikor az megpróbálta felkapni az egyik harcost.

A vöröshajú harcos a térdelő Lirna fölé vetődött, akit hátulról célzott meg az egyik elkapó. A sárkány karma belemart Delpo vállába. A férfi felüvöltött, ahogy az elkapó megpróbált vele felemelkedni. A hirtelen megforduló Lirna rémülten megragadta a derekát.

– Engedj el, te bolond! – hörögte Delpo, már könnyezve a fájdalomtól.

Az odaérkező Tyr, fogai között a késével, lerántotta a lányt a kőre. Egyik kezével belekapaszkodott a sárkány karmos lábába, a másikban pedig a kést tartva szabdalni kezdte az inakat.  Lirna rémülten nézte, ahogy a dög szárnyaival csapkodva megpróbált a két férfival felemelkedni.

Ekkor vette észre a másik elkapót. Az érkezőt tartva veszélyesebbnek, íját felkapva lőni kezdett rá. A második lövés a sárkány szemét érte, és harcképtelenné tette. Lirna így visszafordulhatott a társai felé. A sárkány még mindig nem engedte el Delpo vállát, pedig Tyr kése nyomán már ömlött a zöld vér a lábából. Lirna célba vette a csőr alatti részt, amint a nyíl a lágy húsba hatolt, az elkapó elengedte Delpot. Tyr pedig azonnal leugrott, nehogy a várfalról lezuhanó tetem magával rántsa. 

Lirna letérdelt a fájdalomtól reszkető sebesült mellé. Tyr hangosan zihálva hajolt föléjük.

– Tető alá kell juttatni – lihegte, miközben az arcáról a vér a lány kezére csöpögött.

Lirna aggódva nézett fel rá.

– Ne velem törődj! – dörrent rá Tyr, és megpróbálta felhúzni Delpot. A vöröshajú harcos, ép karjára támaszkodva maga is igyekezett felállni. Amint Tyr segítségével végre talpra kecmergett, a kapitány átadta a helyét Lirnának.

– Támogasd le a pincébe!

– Tyr! – tiltakozott Delpo, Lirna vállára támaszkodva.

A lány könnybelábadó szemmel, könyörögve mondta:

– Egyedül nem bírom megtartani!

– De igen, Lirna, erős vagy! Induljatok! Ez parancs!  – Tyr figyelte, ahogy barátai elérik a pincelejárót.  Majd a közelben heverő gazdátlan kardért nyúlt, amit valamelyik társa veszített el.  Hatalmas, sötét árny borult fölé…

Következik: Sárkányvadászok - Delpo

Már készítettem vázlatokat a folytatáshoz, és tudom, mit szeretnék kihozni a történetből, de előfordulhat, hogy a folytatás során bele kell nyúlnom az előzményekbe, ezt jelezni fogom.